Divat az érzelmi intelligenciáról beszélni, joggal, hisz igencsak meghatározó. Nem csak értelmesek vagyunk sapiensként (sőt: homo sapiens sapiens!), bár ezt hangsúlyozza rendszertani besorolásunk. Viszont az evolúció csúcsán érzelmileg is illik cizelláltnak lenni. Ahogy fejlődünk a kezdetben elemi ösztöneink egyre árnyaltabb és összetettebb érzelmekké válnak. Láthatjuk ezt evolúciósan is, de tetten érhető a kisgyermekek egyszerű reakcióitól eljutva a komoly emocionális dilemmákig.
És ahogy felépülünk, úgy le is tudunk. Biztosan benne van az fizikum, intelligencia és kapcsolatok leépülése is, talán leginkább az utóbbi. Nincs kapcsolat, nincs konfliktus. Pedig kell, hogy szembesüljünk, konfrontálódjunk, ami folyamatos visszajelzés és alkalmazkodási felhívás. Sőt kihívás, ami nélkül csak romlás lehet. Fizikumunk, intelligenciánk és szocialitásunk csak használat közben tarthatja kondícióját, egyébként – talán takarékosságból – minek is maradna formában?
Érzelmeinket az érzelmi feladatoknak megfelelés tartja szinten, ambivalenciák, dilemmák, indulatok meg az alapvető és jóval összetettebb érzelmeink kezelése. Mind a pozitív, mind a negatív érzelmek feladatot jelentenek, elfogadni vagy elutasítani, azonosulni vagy elhatárolódni, felvállalni vagy tagadni, megannyi hozzáállásunk lehet. És mindez bizony gyakran fárasztó, megterhelő.
Szükséges azonban törődni érzelmeink megőrzésével, gondozásával, hiszen mindenhez kellenek, ezektől érezzük élőnek magunkat. Érzéseink nélkül mit sem ér testi, szellemi vagy kapcsolati jóllétünk. Ha hagyjuk leépülni vagy egysíkúvá válni, az egész világ színtelen lesz. Minden érzelemre szükség van, nem csak a kellemesekre vagy helyesekre. Próbáljuk megragadni az egészet, teljességet, amennyire ez lehet.
